A KULTer.hu sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Hegymegi Flóra ajánlója.
Nincs abban semmi rendszer, amit ,,olvasás” címén művelek. Egyszerre kezdek bele négy-öt kötetbe, széthagyom őket a lakásban, majd egyiket-másikat újra megtalálom, és
a könyvjelzővé avanzsált zsebkendő/cukorkapapír/menetjegy/hajgumi/szalag nyomán folytatom.
Néha a megkezdett könyvek elvesznek az íróasztal egyik sarkára halmozott kupacban, amit az ún. könyvszekrényezés és könyvszekerezés – hogy ilyen szakszavakkal éljek – minden alkalommal egyre csak súlyosbít.
A kortársak műveivel igyekszem naprakész maradni, többnyire sikerrel, mivel a szemem sarkából egy idő után óhatatlanul a látóterembe kerülnek. Ezt 2026 márciusában írom, ami azt jelenti, hogy az agyamban még bőven 2025-tel számolok, és szokásomhoz híven két lépéssel járok magam mögött.
Jelen lista nem teljes, viszont annál praktikusabb megfontolások eredménye, és korántsem képezi le imádatom tárgyait,
inkább csak a bennem keltett benyomások erősségét. Merthogy úgy olvastam Somogyi Tibor debütkötetét, A táska egy állatot, hogy ezek után bizakodva nézek a jövőbe, ahogy Ráday Zsófia Csendkirályának győzelmi beszéde még mindig visszhangzik bennem, Papp-Sebők Attila Kátéjának pontos arányérzéke megszédít, Ferencz Orsolya Félálmának sorai álmomból fölkeltve is eszembe jutnak. És akik itt végül a ,,feladatom” részévé váltak, az a vakszerencse és bizonyos fokú tisztánlátás elegyéből dekantálódott.
Zilahi Anna: Gyengédség, Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
A lágyságot és finomságot sejtető cím mellett a kötet elementáris erőt mozgósít úgy formailag, mint kötetkompozíciós szempontból.
Amit röviden fel tudok vázolni, az csak a felső bőrrétege annak, ahogyan még véletlenül sem gyengéden hatol csontig.
Ahogy a Fata Morganában az otthon kettős érzését tálalja a délibáb öntőformájából: ,,Hazatérés: mondani, amit hallani akarnak. / Hazatérés: feloldódni a megfelelésben.” Még ha azt is mondja az én, ami elvárt, azzal önmagát emészti, de ha képes elfogadni a játékszabályokat, sikerülhet ellazulnia.
A ,,feloldódás” magában hordozza ezt a kettős jelentést, a megadás egyszerre jelent megnyugvást és megsemmisülést.
Az u:ban című versben hasonlóan félelmetes kettősség rejlik abban, ahogy az akusztika és a tudatalatti asszociációja megtéveszti az értelmet. A német ,,földalatti” félrehallása juttatja a versbeszélőt arra a következtetésre, hogy nem lehet otthon hagyni a hazait (a politikát) idegenben sem.
Család – Cseléd. Kancsal rímként kacsingat egymásra ez a két verscím, melyek tematikailag egyek. ,,Gyengédség nélkül / nem vagyok több, / mint testem / cselédje”, írja a Család címszó alatt. A Cseléd nyitó sorai pedig (,,Ebben a családban még nem kellett ápolni senkit”) éppen a család megtartó erejét kezdik ki a gondozásra szorulás fel nem vállalásával, megkérdőjelezve ezzel a vérségi kötelék felelősségi körét.
Ezek szerint nőnek lenni: valamely hiány folyamatos betöltésére eszköztelenül törekedni.
A vers elegánsan lép túl a péniszirigységen: ,,Nem a hiány, / a meghosszabbodás kényszere fáj.” Megkönnyebbülés heteroszexuális nőként és anyaként olvasni, hogy nem kerülök identitásválságba, ha néhanapján cserélhetnékem támad. Ha tovább olvasok, a formára nyírt sövény látványa sem jelent többé elégedettséget: amit eddig annak hittem, azt csak megtanultam annak érezni. ,,Egyenesre vágni a normát”, írja az Ollóban, ahol az áthallások végre megértetik velem, miért esik nehezemre megválnom töredezett hajvégeimtől.
A megfelelési kényszer nyomása alatt terminál a termékenység, a burjánzás, a vadság.
Végtére is, írjunk bármit, a legjobb költészet is, úgy ahogy van, gyámoltalan, mert a saját végességével szembesül. Ezt az elrendelést hiába oldja fel valamelyest a gyengédség, magunkon mégsem segíthetünk, de másokon talán igen.
Murata Szajaka: Keiko vegyesboltja, ford. Dési András György, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2025.
Murata Szajaka kisregényével kapcsolatban nem voltak prekoncepcióim. Hallottam róla, felbukkant ajánlókban, az algoritmus is felkapta, az arcom előtt lobogtatta, én meg egyre húzódoztam tőle, hogy ez azért tőlem mégiscsak távol áll, olyan távol, mint Budapesttől Tokió, majd végül a könyvtárból vittem haza. Csak legyen egy kicsit más, csak annyira furcsa, mint mikor európai ember olvas japán irodalmat, ennyi éppen elég. Nem kell, hogy beigya magát a bőr alá. Mégis megtette.
Azóta érzem magamon a közért szagot. A közérthető jóleső illatát.
Merthogy a Keiko vegyesboltja nem a nyelvi bravúrokban térdig gázolás vagy a fordulatos történetvezetés könyve, és nem is a falanszterlelkület paródiája, sokkal inkább a kiszámíthatóság dicsérete.
A folytonos változás és az újdonság hajszolásának csendes ellenpontja.
A harmincas éveit lassan hátrahagyó, még csak nem is macskás nő beilleszkedési kísérlete és törekvése egyfajta rend felé, amelyet a környezete határoz meg és szorgalmaz. Hiszen ez az élet rendje: a nő menjen férjhez és szüljön gyereket, vagy legalább a beosztása legyen vezetői, ha mégsem hajtja járomba a fejét. Mégis, ki szülte ezt a rendet?
Keiko és exkollégája – a társadalomból ugyancsak kivonulni vágyó Shiraha – váratlan összeköltözését övező izgalomból is kiderül,
az élet rendjének édesanyja az a falu, amelyik szemrebbenés nélkül fordít hátat a segítséget nélkülözőknek
éppen úgy, mint a rendkívülieknek. Furukura kisasszony szégyene nem abban áll, hogy hajadon, gyermektelen és bolti eladóként egy helyben toporog, hanem abban, hogy ebbéli elégedettségét mások elől titkolnia kell, annak érdekében, hogy békén hagyják. Keiko szerény karrierjénél már csak annak a GYED lélegeztető gépén vegetáló kisgyerekesnek a jövőképe kilátástalanabb, aki legsötétebb óráiban irigyli el a bolti eladó csendes, eseménytelen hétköznapjait és a megkönnyebbülten fantáziátlan mirelitvacsoráját .
Az egyedülálló főhős belső békéje az olvasó elméjében kucorgó Bridget Jones-i kétségbeesést kényszeríti harakirire.
Keiko nem viseli a gondoskodás érzelmi terhét, ezáltal nyeri el a szabadságot. Különös kapcsolata a bolttal azonban mégiscsak feltételez némi hajlamot a gondoskodásra, amelyet viszont a környezete nem ismer el. Keiko objektum coming outja és leszámolása a megfelelési kényszerrel egy neurodivergens hőstörténet, amely előtt kényszeredettség nélkül hajolok meg.
Zelei Dávid: A rutinon túl, Műút 2025100
Ha már felvetődött a gondoskodás témaköre, Zelei Dávid A rutinon túl című esszéjét a Műút jubileumi lapszámában hiánypótló megjelenésnek tartom.
Nemcsak tematizálja és szétbontja az odavetett traumairodalom fogalmi szálait, hanem bátran nyit egy új tendencia felé.
Három regény között oszcillál: Mécs Anna: Rutin; Babarczy Eszter: Apám meghal; és Szűcs Teri: Visszatért hozzám az emlékezet. A gondozói szerepbe helyezkedett narrátorok elemzésén keresztül olyan kulcsgondolatok kerülnek felszínre, mint hogy az állandó készenléti állapot szinte teljesen kizárja az alkotás lehetőségét. Innen már csak egy lépés kimondani, hogy autofikciós szempontból gyakorlatilag teljes egészében valósul meg a barthes-i értelemben vett szerző halála: a gondozás nem hagy teret az önreflexiónak, az alkotó kénytelen fölszámolni önmagát, vagy éppen leszámolni önmagával.
Ezek a művek éppen amiatt előlegezik meg a hitelességet, hogy a szerzőnek már az írás lehetőségéért is harcolnia kell
(ezt a bekezdést magam is éppen a fürdőszobába zárkózva írom, altatás után). Így az az olvasat lép életbe, hogy a szövegben minden szónak helye van, tehát valószínű, hogy éppen azokkal a szavakkal írták meg a történetet, amelyeket az olvasó a saját történetéhez is régóta keres. Egyet kell értsek azzal, hogy valóban megnőtt az igény a terápiás olvasásra, így az is kaphat segítséget, aki szégyelli, hogy rászorul. Továbbmegyek: naiv olvasók lettünk, mert azonosulni vágyunk, éreznünk kell, hogy nem vagyunk egyedül, legyen az olvasásélmény testmeleg.
Az esszében Zelei kiemeli a gondozói szerepet és tipizálja az ún. gondozói magányt, amely leírhatatlan kettősségben vergődik, hiszen ,,egyszerre hiányzik belőle az én jelenléte és az egyedüllét” (125.).
Kívülről nézve a gondozó társadalmi státusza láthatatlan, döntéseik mögött viszont rendre kirajzolódik a társadalom lábnyoma.
Ugyanakkor az én felszívódása stiláris veszteségeket eredményez, áldozatul esik a ,,nyelv, a fikció, a felszabadult bármitmondás eufóriája” (124.), a nyereség oldalán viszont ott az érzékenyítés. Az említett három példaszöveg valóban dísztelen, mondhatni meztelen. Ám ez csak az egyik iskola,
a másik ennek pont az ellenkezője: az én a humor, az irónia konyhakése által hasad le, a gondozás perforációja mentén.
Ilyen például Keömley-Horváth Boglárka novellaciklusa, a Naspolya, elipszilonnal. A klasszikus családalapító modellt – a női lét valamennyi szorongató pillanatát (párkeresés, eljegyzés, esküvő, lakáskeresés és az utódgondozás) – olyan parádés humorral tűzdelte meg, hogy nem mertem nyilvános helyen elővenni. Talán egyszer újra divatba jön felnevetni itt-ott, csakúgy, mint felszabadultan kimondani – jóformán – bármit.
Borítófotó: Dobsa Evelin
